A legtöbb gyermek nem azért kezd sportolni, mert hosszú távú célokat szeretne elérni, vagy tudatosan fejlesztené a személyiségét. Egyszerűen megtetszik neki valami. Élvezi a mozgást, vonzza egy sportág világa, a barátai is oda járnak, vagy szeretne hasonlítani valakire, akit csodál. Az első motiváció sokszor könnyed és ösztönös, jó érzés csinálni.
Amikor azonban azt látjuk, hogy csökken, rögtön aggódni kezdünk. Miért nincs már olyan kedve elindulni? Miért nem gyakorol magától? Miért nem használja ki jobban a lehetőségeit? Attól tarthatunk, hogy ha nem ösztönözzük, túl hamar felad valamit, amiben pedig tehetséges lehetne. Ilyenkor gyakran külső eszközökkel próbáljuk mozgásban tartani. Jutalmat ígérünk egy jó eredményért, emlékeztetjük arra, mennyi időt és energiát fektetett már bele, vagy elmondjuk, mennyire büszkék lennénk rá, ha elérné a következő szintet. Ezek rövid távon valóban hatásosak lehetnek, de nem feltétlenül alakítják ki azt a belső indíttatást, amely miatt a gyermek akkor is folytatni szeretné, amikor éppen nincs jutalom, látványos siker vagy külső elismerés.
Aki igazán szereti a sportját, az is lehet fáradt, kedvetlen, vagy átélhet olyan időszakokat, amikor nehezebben indul el. A különbség inkább abban rejlik, hogy érzi-e, hogy amit csinál, annak számára személyes jelentése van. Nem pusztán azért vesz részt benne, mert a szülő elvárja, az edző megmondta, vagy fél attól, hogy csalódást okoz, hanem azért is, mert ő maga kapcsolódik hozzá. Ehhez először arra van szüksége, hogy legyen benne valamennyi szabadsága. Természetesen egy gyermek nem dönthet mindenről, és a sporthoz hozzátartoznak a szabályok, az edzői utasítások és a vállalt kötelezettségek. Mégis fontos, hogy bizonyos kérdésekben legyen saját hangja. Megfogalmazhassa, mit szeret a sportjában, milyen célja van, miben szeretne fejlődni, és mire lenne szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát benne. Ha minden célt mi választunk ki, minden lépést mi ellenőrzünk, és minden edzés után mi értékeljük a teljesítményét, akkor könnyen a mi ügyünkké válik az, aminek eredetileg az ő öröméről és fejlődéséről kellett volna szólnia.
A belső motiváció másik fontos forrása a fejlődés megtapasztalása. Jólesik olyasmivel foglalkozni, amiben érezzük, hogy egyre többre vagyunk képesek. Egy gyermek lelkesedését azonban könnyen gyengítheti, ha csak a még el nem ért eredményeket látja, vagy állandóan olyanokhoz hasonlítja magát, akik előrébb tartanak nála. Segíthetünk neki észrevenni a kisebb változásokat is. Nem szükséges minden alkalommal dicséretet adnunk, de időnként megmutathatjuk, mi az, ami már könnyebben, pontosabban vagy magabiztosabban megy, mint korábban. Még értékesebb, ha ő maga tanulja meg felismerni ezeket. Ha leírja, mit szeretne elérni, majd később visszanézi, honnan indult, a fejlődése személyes tapasztalattá válik, nem csupán mások véleményévé.
A sport nemcsak feladatokból és eredményekből áll, hanem kapcsolatokból, közös élményekből és abból az érzésből is, hogy valahol várják. Ha a gyermek biztonságban érzi magát az edzője és a társai között, van kivel megosztania az örömét, és elfogadják akkor is, amikor éppen gyengébb napja van, sokkal könnyebben marad kapcsolatban a sporttal. Szülőként hajlamosak vagyunk elsősorban az eredményeken keresztül érdeklődni, mert ez tűnik a legegyszerűbbnek. Megkérdezzük, nyert-e, hányadik lett, vagy hogyan teljesített. Ha azonban mindig az eredménnyel kezdünk, akaratlanul azt jelezhetjük, hogy számunkra is ez a legfontosabb része annak, amit csinál. Időnként kérdezhetünk mást is. Mi volt ma a legjobb pillanat? Tanult valami újat? Min nevettek a többiekkel? Volt olyan feladat, amelyet különösen élvezett? Ezekkel a kérdésekkel visszavezetjük ahhoz az élményhez, amely miatt valaha megszerette a sportot. Ez nem jelenti azt, hogy mindennek mindig könnyűnek és szórakoztatónak kell lennie.
A belső motiváció azonban segít abban, hogy a gyermek értse, miért vállalja ezeket. Ha a cél számára is fontos, könnyebben fogadja el az odáig vezető út kevésbé kellemes részeit. Előfordulhat, hogy a lelkesedése mégis tartósan csökken. Ilyenkor nem biztos, hogy több ösztönzésre van szüksége. Lehet, hogy túl nagy lett rajta a nyomás, nem érzi a fejlődést, megváltozott a közösség, elfáradt, vagy egyszerűen már nem ugyanazt keresi a sportban, mint korábban. Ahelyett, hogy azonnal meggyőznénk a folytatásról, érdemes megpróbálnunk megérteni, mi változott meg benne vagy körülötte.
A belső motivációt nem tudjuk kívülről létrehozni a gyermekben, de könnyen teremthetünk olyan környezetet, amelyben megerősödhet. Ha van beleszólása a saját céljaiba, észreveszi a fejlődését, biztonságban érzi magát a közösségében, és nem attól függ a szeretetünk, hogyan teljesít, akkor nagyobb eséllyel marad meg benne az érzés, hogy ezt nem valaki más kedvéért csinálom, hanem azért is, mert nekem fontos. Talán ez a legnagyobb különbség a kívülről hajtott és a belülről érkező motiváció között.
