Amikor egy gyermek meghívást kap egy próbajátékra vagy kiválasztóra jelentkezik, a családban szinte azonnal megváltozik a levegő. Megjelenik az öröm, a büszkeség és a remény, velük együtt pedig az izgalom is. Mi van, ha ez egy fontos lehetőség, talán éppen az, amely elindíthatja a következő szint felé? A hír pillanatában könnyű messzire előreszaladni. Elképzeljük, milyen lenne, ha kiválasztanák, mit jelenthetne ez a fejlődése szempontjából, hogyan változhatna meg a sportolói útja. A gyermek is érezheti, hogy most valami különleges történik vele, még akkor is, ha eleinte nem látja át pontosan a jelentőségét. A remény természetes, és nem kell úgy tennünk, mintha ez csak egy átlagos edzés lenne. A próbajáték valóban lehet fontos lehetőség, amelyre érdemes felkészülni és amelynek szabad örülni.

A nehézség inkább ott kezdődik, amikor a lehetőség súlya lassan ránehezedik a gyermekre, és már nem azt érzi, hogy megmutathatja magát, hanem azt, hogy most mindenképpen bizonyítania kell. 

Szülőként ebben nagyobb szerepünk van, mint elsőre gondolnánk. A gyermek nemcsak abból érzékeli a helyzet jelentőségét, amit kimondunk, hanem abból is, ahogyan viselkedünk körülötte. Ha napokig a kiválasztóról beszélünk, újra és újra elmondjuk, mire figyeljen, felidézzük, mennyien szeretnének a helyében lenni, és már előre végig gondoljuk a továbbjutás minden következményét, könnyen úgy érkezhet meg, hogy egyetlen alkalomba sűrűsödik számára az egész jövője. 

Pedig egy próbajáték nem vizsga arról, mennyit ér sportolóként, és végképp nem arról, mennyit ér emberként. Egy adott napon, egy adott közegben megmutatott pillanatkép, amely alapján a szakemberek azt mérlegelik, illeszkedik-e ahhoz, amit éppen keresnek. Ez fontos különbség. A kiválasztás ugyanis nem mindig egyszerűen arról szól, ki a legjobb. Számíthat az életkor, a fizikai fejlettség, a szerepkör, a csapat aktuális összetétele, az edző elképzelése, vagy az, hogy éppen milyen tulajdonságú sportolóra van szükség. Egy gyermek jól teljesíthet úgy is, hogy végül nem őt választják, és bekerülhet úgy is, hogy közben még sokat kell fejlődnie. 

A felkészülés ezért nem azt jelenti, hogy néhány nap alatt minden hiányosságot megpróbálunk kijavítani.

A kiválasztó előtti időszakban a túl sok különedzés, tanács és új elvárás inkább növelheti a feszültséget, mintsem javítaná a teljesítményt. A gyermeknek ilyenkor leginkább arra van szüksége, hogy kipihenten, egészségesen, megfelelő felszereléssel és a lehetőségekhez képest nyugodtan érkezzen meg. Érdemes előre tisztázni a gyakorlati részleteket, azt, hogy mikor és hol kell megjelenni, mire lesz szüksége, hogyan jutunk oda, és mire számíthat az adott napon. Minél kevesebb a bizonytalanság a körülmények körül, annál több figyelme maradhat arra, amiért valóban érkezett. A felszerelést össze lehet készíteni előző este, az utazásra pedig jó több időt hagyni, hogy ne egy kapkodással és feszültséggel teli érkezés legyen a nap első élménye. A mentális felkészítésben sokszor a kevesebb mondat többet ér. A „Mutasd meg, mit tudsz!”, a „Most mindent bele kell adnod!” vagy az „Ilyen lehetőség nem adódik mindennap” biztatásnak szánjuk, a gyermek azonban könnyen azt hallja ki belőle, hogy ennek most feltétlenül sikerülnie kell.

Sokkal inkább segíthet, ha azt mondjuk neki, hogy figyeljen az edzőre, merjen önmaga lenni, és arra összpontosítson, amit az adott helyzetben meg tud tenni.

Nem kell különleges teljesítményt kitalálnia magának, és nem kell minden pillanatban látványosnak lennie. Elég, ha jelen van, dolgozik, együttműködik, és úgy sportol, ahogyan azt már számtalanszor tette. Megkérdezhetjük azt is, ő mire szeretne figyelni. Lehet, hogy bátrabban szeretne kezdeményezni, gyorsabban alkalmazkodni az új társakhoz, vagy egyszerűen csak nem akarja, hogy az izgalom elvegye a sport örömét. Ha van egy saját, befolyásolható célja, akkor a figyelme kevésbé tapad rá arra az egyetlen kérdésre, hogy kiválasztják-e. Fontos elmondani neki, hogy az izgalom természetes. Nem kell teljesen megnyugodnia ahhoz, hogy jól teljesítsen. Az új hely, az ismeretlen edzők és a többi jelentkező jelenléte szinte minden gyermekben feszültséget kelt. Attól, hogy izgul, még nem lett kevésbé felkészült, és nem jelenti azt sem, hogy valami baj van vele. 

A szülő számára azonban legalább ekkora feladat a saját izgalom kezelése. Lehet, hogy kifelé nyugodtnak próbálunk látszani, belül mégis minden mozdulatát figyeljük, összehasonlítjuk a többi gyermekkel, és megpróbáljuk kitalálni az edzők arckifejezéséből, hogyan áll. Ez érthető, hiszen szeretnénk, ha sikerülne neki. Mégis érdemes emlékeztetnünk magunkat arra, hogy a mi feszültségünk nagyon gyorsan az övévé válhat. Ha van lehetőségünk nézni az eseményt, próbáljunk nem folyamatosan jelezni, utasítani vagy látványosan reagálni.

A gyermeknek azon a napon egy új közeghez és az ottani szakemberekhez kell kapcsolódnia.

Ha minden helyzet után a tekintetünket keresi, hogy az arcunkról olvassa le, jól csinálta-e, kevésbé tud jelen lenni abban, ami vele történik. A kiválasztó után szülőként talán rögtön tudni szeretnénk, hogyan érezte magát, mit mondtak neki, és szerinte sikerült-e. Ő azonban lehet, hogy fizikailag és érzelmileg is elfáradt, ezért nem biztos, hogy azonnal készen áll a részletes beszámolóra. A „Na, milyen volt?” még könnyű nyitás lehet, a gyors egymásutánban érkező kérdések azonban könnyen kihallgatásnak tűnhetnek. 

Hagyhatjuk, hogy először ő mondja el, ami számára fontos. Talán egy jól sikerült helyzetről beszél majd, talán arról, milyen kedves volt valaki, vagy éppen arról, hogy sokkal nehezebbnek érezte, mint amire számított. Az is lehet, hogy egyszerűen csak enni és pihenni szeretne. A nap értékét nem az határozza meg, hogy rögtön mennyi tanulságot tud megfogalmazni belőle. 

Amíg várunk a döntésre, könnyű minden részletet újra elemezni. Vajon mit jelentett, hogy az edző külön szólt hozzá? Miért osztották abba a csoportba? Jól láttuk, hogy felírták a nevét? A gyermek is kapaszkodhat ezekbe a jelekbe, ezért segít, ha nem táplálunk benne biztosnak tűnő következtetéseket. Reménykedhetünk vele együtt, de közben megőrizhetjük azt a nyugalmat is, hogy a válasz bármi lehet. Ha továbbjut vagy kiválasztják, természetesen lehet örülni. Ez fontos siker, amely mögött ott van a munkája, a bátorsága és mindaz, amit addig tanult.

Érdemes azonban nem rögtön úgy beszélni róla, mintha ezzel eldőlt volna a teljes sportolói jövője.

A bekerülés nem célba érkezés, hanem egy új szakasz kezdete, ahol ismét tanulnia, alkalmazkodnia és dolgoznia kell. Az ünneplés mellett ezért később arra is figyelhetünk, hogyan érzi magát az új lehetőséggel kapcsolatban. Ő valóban szeretné folytatni? Tudja, milyen változásokkal járna? Mit vár az új közegtől, és mi az, amitől tart? A kiválasztás öröme nem kötelezi arra, hogy minden további lépést gondolkodás nélkül elfogadjon. A döntésnél ugyanúgy mérlegelni kell, hogy az új hely valóban szolgálja-e a fejlődését és illeszkedik-e az életéhez.  

Ha pedig nem választják ki, az első pillanatban valószínűleg semmilyen tanulság nem fogja igazán megvigasztalni. Lehet, hogy szomorú, dühös, szégyelli magát, vagy úgy érzi, csalódást okozott nekünk. Ilyenkor nem kell azonnal megmagyaráznunk, miért történt, és nem szükséges rögtön újabb lehetőséget keresnünk, hogy eltüntessük a fájdalmát. Többet jelenthet egy egyszerű, őszinte mondat: „Tudom, mennyire szeretted volna, és nagyon sajnálom, hogy most nem sikerült.” Ezzel nem erősítjük fel a csalódását, hanem megmutatjuk, hogy értjük, miért fáj neki. Egyben azt is érezheti, hogy előttünk nem kell úgy tennie, mintha nem számítana. 

Fontos, hogy a saját csalódásunkat se neki kelljen megnyugtatnia.

Ha azt látja rajtunk, hogy összetörtünk, haragszunk a döntéshozókra, vagy rögtön igazságtalanságot kiáltunk, könnyen úgy érezheti, nemcsak magának, hanem nekünk is kudarcot okozott. Lehet véleményünk a döntésről, és később érdemes lehet szakmai visszajelzést kérni, de az első pillanatban a gyermek érzése fontosabb annál, hogy megtaláljuk, kinek volt igaza. 

Amikor már készen áll rá, érdemes együtt végiggondolni, mit tud magával vinni a tapasztalatból. Nem feltétlenül azt kell keresni, mit rontott el. Már önmagában érték, hogy ismeretlen közegben próbálta ki magát, találkozott egy másfajta elvárással, és többet tudott meg arról, hol tart jelenleg. Ha pedig konkrét, használható szakmai visszajelzést kaptok, abból később új cél és következő lépés születhet.

 A visszautasítás nem feltétlenül bizonyítja, hogy a gyermek nem elég tehetséges vagy nincs jövője a sportban. Azt jelenti, hogy azon a napon, abban a mezőnyben, az adott szempontok alapján nem őt választották. Lehet, hogy még fejlődnie kell, de az is lehet, hogy más típusú sportolót kerestek, más szerepre volt szükség, vagy egyszerűen nem tudta megmutatni mindazt, ami benne van. 

Egyetlen kiválasztó sem látja a teljes történetét és nem mutatja meg mindazt a munkát, amely már mögötte van, és azt sem, mennyit változhat még a következő hónapokban vagy években.

Nem méri fel tökéletesen a kitartását, a későbbi fejlődési ütemét, a benne rejlő lehetőségeket, és főként nem döntheti el, milyen messzire juthat majd. A próbajáték ezért akkor is fontos állomás lehet, ha nem a várt eredménnyel zárul. Megtaníthatja a gyermeket új helyzetben jelen lenni, az izgalmával együtt teljesíteni, visszajelzést fogadni, és később újra nekivágni valaminek, ami sokat jelent számára.  

Szülőként talán azzal készítjük fel a legjobban, ha a próbajáték előtt, alatt és után is ugyanazt érzi mellettünk, hogy örülünk a lehetőségének, büszkék vagyunk arra, hogy vállalta, de a róla alkotott véleményünk nem a döntéshozók válaszától függ. A kiválasztó végén lehet, hogy kap egy igent, egy nemet vagy egy bizonytalan „még figyelünk” választ. Bármelyik érkezik, az csak azt mutatja meg, melyik ajtó nyílt ki előtte azon a napon. Azt nem, hány másik vár még rá, és végképp nem azt, meddig vezethet az útja.