Vannak gyermekek, akik úgy lépnek be egy edzésre vagy versenyhelyzetbe, mintha soha egy pillanatra sem kételkednének magukban. Bátran jelentkeznek, mernek kezdeményezni, és egy hiba után is könnyen folytatják. Mások ugyanilyen szorgalmasak és tehetségesek lehetnek, mégis sokáig figyelnek, mielőtt kipróbálnának valamit, gyakran összehasonlítják magukat a többiekkel, és egyetlen rosszabbul sikerült alkalom után is elbizonytalanodnak.
Szülőként ezt látva könnyen gondolhatjuk, hogy az egyik gyermek egyszerűen magabiztosnak született, a másik pedig kevésbé szerencsés ezen a téren. Az önbizalom azonban nem egy változatlan tulajdonság, amelyből valakinek sok, másnak kevés jutott. Tapasztalatokból épül, és ugyanúgy változhat, mint bármely más képesség.
Sokkal inkább azt, hogy akkor is mer próbálkozni, amikor még nem tudja, sikerülni fog-e. Nem abból fakad, hogy ügyesebbnek gondolja magát mindenkinél, hanem abból a tapasztalatból, hogy már találkozott nehéz helyzetekkel, tett értük, fejlődött, és képes volt továbblépni akkor is, amikor valami nem elsőre sikerült.
Éppen ezért az önbizalmat nem lehet egyszerűen beledicsérni egy gyermekbe. Ha minden alkalommal azt mondjuk neki, hogy ő a legjobb, talán örül neki, de belül pontosan érzi, hogy ez nem lehet mindig igaz. Egy gyengébb szereplés után pedig könnyen arra gondolhat, hogy most elveszítette azt, amiért korábban értékesnek láttuk. A pontos és őszinte visszajelzés sokkal biztosabb alapot ad. Ha elmondjuk, mit vettünk észre, például, hogy bátrabban próbálkozott, sokáig tudott figyelni, türelmesen gyakorolt, vagy egy nehezebb pillanatban sem adta fel, akkor nem egy általános címkét ragasztunk rá. Segítünk felismerni, milyen saját tulajdonságokra támaszkodhat.
A sport természetes része az összehasonlítás, hiszen vannak eredmények, helyezések, csapatba kerülések és látványos különbségek. Mindig akad valaki, aki gyorsabb, erősebb, ügyesebb vagy előrébb tart. Ha a gyermek csak ebből próbálja megérteni a saját értékét, az önbizalma folyamatosan attól függ majd, éppen ki áll mellette. Szülőként segíthetünk neki visszafordítani a figyelmét a saját útjára. Megkérdezhetjük, mi az, ami néhány héttel vagy hónappal korábban még nehéz volt, ma viszont már könnyebben megy. Felidézhetjük, mennyi gyakorlás van egy most már természetesnek tűnő mozdulat mögött, vagy észrevehetjük azt a fejlődést is, amelyet az eredmények még nem mutatnak meg. Ezeket a bizonyítékokat a gyermek sokszor azért nem látja, mert napról napra önmagával találkozik. Ami tegnap még siker volt, ma már természetessé válik, és a figyelme rögtön arra irányul, ami még hiányzik. Egy edzésnapló, néhány leírt cél vagy a korábbi gondolatok időnkénti visszaolvasása abban segíthet, hogy a fejlődése ne csak érzés, hanem látható tapasztalat legyen számára.
Ha mindig mi mondjuk meg, mit válasszon, hogyan készüljön, mire figyeljen, és mit gondoljon a saját teljesítményéről, akkor könnyen azt tanulja meg, hogy a jó válaszok mindig valaki másnál vannak. Ha viszont meghallgatjuk a véleményét, bevonjuk a céljai alakításába, és hagyjuk, hogy kisebb helyzetekben maga találjon megoldást, azt tapasztalja meg, hogy bízhat a saját gondolkodásában is. Ehhez hozzátartozik az is, hogy nem sietünk minden nehézségét megoldani. Ez szülőként különösen nehéz, mert ha látjuk, hogy küzd valamivel, azonnal segíteni szeretnénk. Az életkorának megfelelő kihívások azonban lehetőséget adnak arra, hogy saját tapasztalatot szerezzen arról, hogy képes megbirkózni olyasmivel, ami eleinte nehéznek tűnt. Ha mindig eltávolítjuk előle az akadályt, megkíméljük ugyan a pillanatnyi kellemetlenségtől, de elvesszük tőle a későbbi büszkeséget is.
Az önbizalom nem attól erősödik, hogy a gyermeknek mindent egyedül kell megoldania, hanem attól, hogy érzi a támogatásunkat, miközben van tere kipróbálni a saját erejét. Tudja, hogy segítséget kérhet, de azt is, hogy nem gondoljuk róla automatikusan, hogy nélkülünk nem boldogulna. Lesznek időszakok, amikor az önbizalma meginog. Egy hosszabb stagnálás, egy sérülés, egy erősebb mezőny, az edzőváltás vagy a saját testének változása is átírhatja azt, amit addig gondolt magáról. Ilyenkor nem feltétlenül az segít, ha gyorsan megpróbáljuk meggyőzni arról, hogy nincs oka kételkedni. Többet jelenthet, ha elismerjük, hogy most valóban nehéz, és közösen megkeressük, mi az, amire továbbra is támaszkodhat.
Folyamatosan formálódik minden új helyzetben, ezért a gyermeknek nem arra van szüksége, hogy soha ne bizonytalanodjon el, hanem arra, hogy megtanuljon visszatalálni önmagához. Amikor ezt megtapasztalja, már nem egyetlen eredménytől, dicsérettől vagy mások véleményétől függ, mennyire hisz magában. Egyre több saját emléke lesz arról, hogy képes volt tanulni, dönteni, kitartani és fejlődni. Ezekből az apró, valós élményekből épül fel benne az a csendes bizonyosság, amely nem azt mondja, hogy minden sikerülni fog, hanem azt, hogy bármi történik, képes leszek megpróbálni, tanulni belőle és továbbmenni.
