Egy edzés, verseny vagy mérkőzés után a szülő fejében gyakran már készen áll a teljes értékelés. Láttuk, mi sikerült, észrevettük, hol bizonytalanodott el, emlékszünk azokra a pillanatokra is, amelyekre szerintünk érdemes lenne jobban figyelnie. Mivel segíteni szeretnénk, könnyen azt érezzük, jobb minél hamarabb átbeszélni mindent, amíg még frissek az élmények.
A gyermek azonban ilyenkor sokszor egészen máshol tart. Lehet, hogy fáradt, éhes, tele van feszültséggel, vagy még mindig fejben rendezi azt, ami vele történt. Az is előfordulhat, hogy éppen felszabadult és boldog, mi pedig néhány javító szándékú észrevétellel akaratlanul is azt üzenjük neki, hiába érezted jól magad, azért akadt itt néhány probléma.
Egy jó gondolat rossz pillanatban könnyen kritikának hangzik, miközben ugyanaz a mondat később, nyugodtabb helyzetben valódi segítséggé válhat. Nincs minden családra és minden gyermekre érvényes szabály arra, mennyi időt kell várni. Van, aki már hazafelé beszélni szeretne, mert így rendezi magában az élményt, másnak előbb csendre, ételre, pihenésre vagy egyszerűen egy kis távolságra van szüksége. Ahelyett, hogy automatikusan belekezdenénk az értékelésbe, akár meg is kérdezhetjük: „Szeretnél most beszélni róla, vagy inkább majd később?” Ez az egyszerű kérdés többet ad a gyermeknek, mint amilyennek látszik. Azt üzeni, hogy tiszteletben tartjuk az érzéseit és az időzítését, miközben nem zárjuk be a beszélgetés lehetőségét. Nem marad egyedül az élményeivel, de nem is kell azonnal feldolgoznia őket csak azért, mert mi már készen állunk rá.
Amikor eljön a megfelelő pillanat, érdemes az ő történetével kezdeni. Amit mi kívülről láttunk, nem feltétlenül egyezik azzal, amit ő átélt. Egy számunkra bizonytalannak tűnő helyzetben lehet, hogy tudatos döntést hozott, egy látványos siker mögött pedig talán ő maga érezte, hogy valami nem úgy ment, ahogyan szerette volna. Ha először elmondjuk a saját értékelésünket, könnyen lezárhatjuk a beszélgetést, mielőtt megtudnánk, mi történt benne valójában.
Kérdezhetünk arról, hogyan érezte magát, mi okozott neki örömet, vagy melyik helyzet járt még utána is a fejében. Nem szükséges minden alkalommal ugyanazokat a kérdéseket feltenni, mert akkor a beszélgetés könnyen kötelező beszámolóvá válik. Néha egyetlen őszinte érdeklődés is elég ahhoz, hogy megnyíljon, máskor pedig abból érezzük meg, hogy most nem szeretne mélyebben belemenni.
A „ma nem sikerült úgy, ahogyan szeretted volna” egy helyzetről szól, míg a „nem figyeltél eléggé” már róla mond ítéletet. Az egyik lehetőséget teremt arra, hogy együtt gondolkodjunk, a másik védekezést vagy szégyent válthat ki, még akkor is, ha eredetileg segítő szándékkal mondtuk. Az általános dicséretek helyett is többet jelenthetnek a pontos megfigyelések. A „nagyon ügyes voltál” jólesik, de kevés információt ad arról, mi volt értékes a teljesítményében. Ha azt mondjuk, hogy észrevettük, milyen türelmesen dolgozott, hogyan tudott egy nehéz pillanat után ismét összpontosítani, vagy mennyire figyelt másokra, akkor olyan tulajdonságokra irányítjuk a figyelmét, amelyekre legközelebb is támaszkodhat. Ugyanez igaz arra is, amikor valamin változtatnia kellene.
Szülőként nem feltétlenül nekünk kell megmondanunk a megoldást, főleg akkor, ha szakmai kérdésről van szó, amely az edzőjére tartozik. Segíthetünk viszont abban, hogy a gyermek maga fogalmazza meg, mit szeretne másképpen csinálni, és van-e szüksége segítségre hozzá. Ezzel nem hagyjuk egyedül, mégsem vesszük ki a kezéből a saját fejlődését. Azt is fontos észrevennünk, ha a teljesítményről szóló beszélgetések túlságosan nagy helyet foglalnak el a mindennapokban. Ha minden edzés után elemzünk, minden eredménynél javítási lehetőséget keresünk, és a sport válik az első számú közös témánkká, a gyermek könnyen érezheti úgy, hogy elsősorban sportolóként figyelünk rá. Pedig szüksége van arra, hogy másról is kérdezzük, együtt nevessünk, és legyenek olyan pillanataink, amelyekben semmit nem kell teljesítenie.
Előfordul, hogy egyszerűen csak jobban megértjük, hogyan élte meg az adott helyzetet, ő pedig megkönnyebbül attól, hogy elmondhatta. Máskor felismer valamit önmagáról, vagy megfogalmaz egy apró változtatást, amelyet a következő alkalommal szeretne kipróbálni. Nem a beszélgetés hossza vagy komolysága számít, hanem az, hogy közelebb viszi-e önmagához, vagy csak újabb elvárással terheli meg.
Talán ez lehet a legjobb iránytűnk: amikor befejezzük a beszélgetést, a gyermek azt érzi-e, hogy megértettük, és van kedve tovább próbálkozni? Ha igen, akkor nem csupán a teljesítményéről beszéltünk vele, hanem segítettünk neki tanulni abból, amit átélt. Egy jól időzített, figyelmes beszélgetés nem ítéletet mond a múltról, hanem ajtót nyit a következő lépés felé. A gyermek pedig nem azért indul majd el rajta, mert mi előre megmondtuk neki, merre kell mennie, hanem azért, mert a beszélgetés közben ő maga is meglátta az irányt.
