Egy sportoló gyermek hétköznapjai sokszor már önmagában is komoly teljesítményt jelent. Iskola után sietni kell, útközben valahogy megoldani az uzsonnát, időben odaérni az edzésre, majd este még várnak a leckék, a vacsora és a másnapi készülődés. Szülőként közben szervezünk, fuvarozunk, alkalmazkodunk, és néha úgy érezzük, már azzal is mindent megtettünk, hogy a gyermek rendszeresen jelen van az edzéseken.
Ez valóban rengeteget számít. A fejlődéshez szükség van rendszerességre, szakmai iránymutatásra és arra a sok-sok ismétlésre, amely az edzések természetes része. Mégis könnyen előfordulhat, hogy két gyermek ugyanannyi időt tölt sportolással, mégsem ugyanazt viszi magával belőle. Nem feltétlenül azért, mert egyikük tehetségesebb vagy szorgalmasabb, hanem mert az egyik egyszerűen részt vesz az edzésen, a másik pedig lassan megtanulja érteni is, mi történik vele közben. A kettő között első pillantásra alig látható a különbség. Mindketten ott vannak, végrehajtják a feladatokat, figyelnek az edzőre, elfáradnak, majd hazamennek.
Eszébe jut, mi ment jobban, mint korábban, hol bizonytalanodott el, melyik feladat okozott örömet, és mit szeretne a következő alkalommal másképpen megpróbálni. Nem hosszú elemzésekre vagy komoly teljesítményértékelésre kell gondolni. Néha már egyetlen felismerés is elég ahhoz, hogy az edzésen átélt tapasztalat ne tűnjön el a következő napok eseményei között. Ha a gyermek képes megfogalmazni, hogy ma bátrabban mert próbálkozni, jobban tudott figyelni, vagy végre megértett valamit, ami korábban nem állt össze benne, akkor a fejlődése többé nem csupán valami, amit az edző lát kívülről. Ő maga is elkezdi észrevenni. Ez azért fontos, mert a gyermekek gyakran egészen másképp gondolkodnak a fejlődésről, mint a felnőttek. Sokszor ahhoz kötik, hogy nyertek-e, jobb eredményt értek-e el, kaptak-e dicséretet, vagy sikerült-e látványosan teljesíteniük. Ha ezek elmaradnak, könnyen úgy érezhetik, hogy nem történt előrelépés, pedig közben lehet, hogy fegyelmezettebbé, türelmesebbé vagy kitartóbbá váltak, pontosabban dolgoztak, jobban együttműködtek másokkal, vagy egy nehéz helyzetben tovább maradtak összeszedettek, mint korábban. Amíg nem tanulják meg felismerni ezeket az apró változásokat, a saját fejlődésük nagy része láthatatlan marad számukra. Márpedig nehéz hosszú távon motiváltnak maradni akkor, ha valaki csak a még el nem ért eredményt látja, és nem veszi észre az odáig megtett utat.
A szervezet ilyenkor pihen, alkalmazkodik és erősödik, a gyermek pedig akár tudatosan, akár észrevétlenül rendezi magában az új tapasztalatokat. A megfelelő alvás, a regenerálódás és a kiegyensúlyozott hétköznapok ugyanúgy hozzátartoznak a sportolói fejlődéshez, mint maga a gyakorlás. Több edzés ezért nem automatikusan jelent több fejlődést, ahogyan a pihenés sem elvesztegetett idő. Amikor tehát azt mondjuk, hogy nem elég „csak” edzésre járni, az nem azt jelenti, hogy a gyermek minden szabadidejében gyakoroljon, vagy a családi élet is egy folyamatos felkészüléssé változzon. Nem újabb elvárásokat szeretnénk tenni a vállára, és nem azt várjuk tőle, hogy már kisgyermekként élsportolóként szervezze az életét. Éppen ellenkezőleg abban segítünk neki, hogy a meglévő munkájának legyen személyes jelentése, és ne csupán feladatokat hajtson végre, hanem lassan megértse, miért végzi őket. Ebben az edzőnek meghatározó szerepe van, hiszen ő adja a szakmai irányt, javítja a hibákat, építi fel a feladatokat, és olyan részleteket is észrevesz, amelyeket sem a gyermek, sem a szülő nem feltétlenül lát. A tudatos fejlődés nem az edző munkájának felülírását jelenti, hanem azt, hogy a fiatal sportoló egyre aktívabban kapcsolódik ahhoz. Mer kérdezni, figyeli a visszajelzéseket, és nemcsak azt szeretné tudni, jól teljesített-e, hanem azt is, min és hogyan tud tovább dolgozni.
Láttuk, mi történt, megvan a véleményünk, és jó szándékból már sorolnánk is, mi sikerült, mit rontott el, és mire kellene legközelebb jobban figyelnie. A fejlődés szempontjából azonban sokkal értékesebb lehet, ha előbb az ő nézőpontjára vagyunk kíváncsiak. Nem feltétlenül közvetlenül edzés után, amikor még fáradt vagy tele van élményekkel, hanem egy nyugodtabb pillanatban megkérdezhetjük tőle, mit élvezett a legjobban, tanult-e valami újat, vagy van-e olyan dolog, amelyre a következő alkalommal szeretne jobban figyelni. Ha nem akar beszélni róla, azt is elfogadhatjuk. A tudatosság nem kihallgatás, és nem is kötelező beszámoló minden edzés végén, hanem lassan kialakuló szokás, amelynek biztonságos és kíváncsi figyelemre van szüksége.
Néhány mondat arról, hogyan érezte magát, mire büszke, mit tanult, és min szeretne változtatni, idővel olyan személyes térképpé állhat össze, amelyen már ő maga is látja a megtett utat. Egy-egy bejegyzés talán jelentéktelennek tűnik, hónapokkal később azonban megmutathatja, mennyi minden változott benne és körülötte. Ahogy egyre jobban megismeri a saját működését, a motivációja is kevésbé függ kizárólag a külső visszajelzésektől. Természetesen továbbra is fontos lesz számára az edző véleménye, az eredmény és az elismerés, de ezek mellett megjelenik egy belsőbb iránytű is. Képes lesz örülni annak, hogy kitartott, észrevenni, hogy valamiben előrelépett, és megfogalmazni, mit szeretne elérni a következő időszakban. Ez az önállóság nem egyik napról a másikra alakul ki. Eleinte még szüksége van arra, hogy kérdezzünk, segítsünk szavakat találni az élményeire, és emlékeztessük arra, mennyi mindent tett már meg.
Az edzés megtanítja a mozdulatokat, fejleszti a képességeket, és biztosítja azt a szakmai közeget, amely nélkül nincs sportolói előrelépés. Az, ahogyan a gyermek feldolgozza az ott átélteket, segít abban, hogy mindez ne csupán egymást követő foglalkozások sorozata legyen, hanem egy olyan út, amelyet ő maga is ért, követ és alakít. Mert hosszú távon nemcsak az számít, hány edzésen vett részt, hanem az is, hogy közben megtanulta-e észrevenni a saját fejlődését, kapcsolódni a céljaihoz, és megérteni, mennyi mindenre képes, ha nemcsak jelen van, hanem gondolatban is részese annak, amit csinál.
