„Tudom, hogy ennél többre vagy képes.” Egyetlen mondat, amelyet szeretetből, hitből és a legjobb szándékkal mondunk, mégis egészen mást jelenthet annak, aki kimondja, és annak, aki hallja. A szülő talán azt szeretné üzenni vele, hogy bízik a gyermekében, a gyermek azonban akár azt is meghallhatja belőle, hogy amit most nyújtott, nem volt elég.
A hangunk, a tekintetünk, az időzítésünk, az elvárásaink, valamint az, hogy a gyermek mit tapasztal újra és újra a teljesítménye után. Érzi-e, hogy akkor is örömmel fordulunk felé, amikor nem sikerült jól szerepelnie, vagy már messziről azt figyeli az arcunkon, vajon elégedettek vagyunk-e vele? A legtöbb szülő nem akar nyomást helyezni a gyermekére, éppen ellenkezőleg. Szeretné megerősíteni, átlendíteni a holtpontokon, és segíteni neki abban, hogy ne adja fel túl könnyen. Ha látjuk, mennyi lehetőség rejlik benne, nehéz csendben maradni, amikor úgy érezzük, nem hozza ki magából azt, amire képes. Ilyenkor könnyen hisszük azt, hogy még egy kis ösztönzésre van szüksége, miközben lehet, hogy ő már régóta nem ösztönzést, hanem megértést vár tőlünk. A biztatás teret hagy annak, amit a gyermek érez. Nem próbálja gyorsan elhallgattatni a félelmét vagy a csalódását, és nem követeli meg tőle, hogy minden helyzetben magabiztos legyen.
Sokkal közelebb kerülhetünk hozzá azzal, ha elismerjük, látjuk, hogy ez most fontos neki, és természetes, hogy emiatt izgul. A nyomás ezzel szemben gyakran ott kezdődik, ahol a gyermek úgy érzi, nemcsak részt vesz valamiben, hanem folyamatosan bizonyítania is kell. Azt hiheti, hogy a jó eredménnyel örömet szerez nekünk, a gyengébb teljesítménnyel pedig csalódást okoz. Ilyenkor már nem csupán a saját céljaiért küzd, hanem azért is, hogy megfeleljen annak a képnek, amelyet szerinte mi alkottunk róla. Ehhez nem szükséges keménynek vagy követelőzőnek lennünk.
A nyomás néha egészen finom módon jelenik meg, lehet egy összehasonlításban, egy felsóhajtásban, a hazafelé vezető úton feltett túl sok kérdésben, vagy abban, hogy a jó eredmény után feltűnően több figyelmet és lelkesedést kap. A gyermek ezekből az apró jelekből gyorsan összerakhatja, mit várunk tőle, még akkor is, ha ezt soha nem mondtuk ki nyíltan.
Nem kizárólag a végeredményre figyel, hanem észreveszi a bátorságot, az erőfeszítést, a kitartást és a fejlődést is. Nem általánosan azt mondja, hogy „te vagy a legjobb”, mert ezt a gyermek maga sem mindig tudja elhinni, hanem megnevezi azt, amit őszintén láttunk: „Észrevettem, hogy akkor is folytattad, amikor már nagyon elfáradtál”, vagy „Láttam, mennyire összeszedted magad a végére.” Az ilyen visszajelzés nem minősíti a gyermeket, hanem segít neki felismerni a saját erőforrásait. Nem azt tanulja belőle, hogy mindig nyernie kell ahhoz, hogy büszke lehessen magára, hanem azt, hogy a teljesítménye mögött vannak döntések, tulajdonságok és erőfeszítések, amelyekre később is támaszkodhat. A biztatásba az is belefér, hogy néha nem mondunk semmit. Nem kell minden bizonytalanságára azonnal motiváló mondattal válaszolnunk, és nem kell minden gyengébb napból tanulságot készítenünk. Előfordulhat, hogy egy ölelés, egy nyugodt közös étkezés vagy az, hogy egészen másról beszélgetünk, többet segít neki, mint bármilyen gondosan megfogalmazott tanács.
Érdemes figyelnünk arra is, hogyan változik a gyermek viselkedése a sport körül. Továbbra is örömmel mesél az élményeiről, vagy inkább azt próbálja kitalálni, mit szeretnénk hallani? Mer beszélni arról, ha fél, elfáradt vagy nem sikerült valami, vagy csak a jó eredményeket hozza haza? A hibáit a fejlődés természetes részének látja, vagy attól tart, hogy miattuk kevesebbre tartjuk? Ezek a jelek nem feltétlenül jelentik azt, hogy valamit elrontottunk. Inkább lehetőséget adnak arra, hogy finomítsunk azon, ahogyan jelen vagyunk mellette. Megkérdezhetjük tőle, mire van szüksége tőlünk egy verseny vagy mérkőzés előtt, és mi az, ami inkább feszültté teszi. Lehet, hogy szeretné, ha biztatnánk, de az is lehet, hogy ilyenkor csendre, könnyedségre vagy egyszerűen a megszokott hétköznapi hangulatunkra vágyik.
Nem ígéri meg, hogy biztosan nyerni fog, és nem tesz úgy, mintha a nehézség nem létezne. Azt üzeni, bárhogyan alakul, melletted vagyok, és bízom abban, hogy képes leszel tanulni belőle. Talán akkor sikerül igazán jól biztatnunk, amikor a gyermekünk már nem azért néz ránk egy szereplés után, hogy az arcunkról olvassa le, mennyit ér a teljesítménye. Tudja, hogy az eredménytől függetlenül ugyanazt a szeretetteljes tekintetet találja majd, ezért lassan arra is képessé válik, hogy ne nekünk akarjon megfelelni, hanem önmagából hozza ki azt, amire aznap képes.
