Egy sportoló gyermek mögött az első években szinte mindig ott áll egy nagyon aktív szülő. Ő tartja fejben az edzések időpontját, mossa és összekészíti a felszerelést, gondoskodik az ételről, időben elindul, várakozik, fuvaroz, és rendszerint ő az is, aki az utolsó pillanatban visszaszalad az otthon maradt kulacsért. Mindezt szeretetből tesszük, hiszen azt szeretnénk, hogy a gyermekünknek már csak a sportra kelljen figyelnie. Egy ideig természetes is, hogy mi tartjuk kézben a dolgokat. Egy kisgyermektől nem várható el, hogy önállóan átlássa a teljes hetét, mindenre emlékezzen, vagy pontosan tudja, hogyan kell felkészülnie. Ahogy azonban telnek az évek, észrevétlenül elérkezik az a pont, amikor a támogatásunknak lassan át kell alakulnia.

Már nem az a legfontosabb, hogy mindent elintézzünk helyette, hanem az, hogy segítsünk neki egyre többet elintézni saját magáért. 

Ez a váltás ritkán történik egyik napról a másikra, és valószínűleg nem is lesz zökkenőmentes. Előfordul majd, hogy otthon marad valami, későn kezd készülődni, vagy csak akkor jut eszébe egy fontos feladat, amikor már indulni kellene. Szülőként ilyenkor nehéz ellenállni annak, hogy azonnal megmentsük a helyzetet, hiszen sokkal gyorsabb összepakolni helyette, mint kivárni, amíg ő teszi meg. Rövid távon valóban egyszerűbb átvenni az irányítást, hosszú távon azonban így éppen attól a tapasztalattól foszthatjuk meg, amelyből megtanulhatná, hogy az ő sportja lassan az ő felelőssége is. 

A felelősségvállalás nem ott kezdődik, hogy többé nem segítünk neki, hanem ott, hogy már nem teszünk meg automatikusan mindent helyette.

Apró feladatokat adunk át, az életkorához és az önállóságához igazodva. Eleinte csak ő ellenőrzi, bekerült-e minden a táskába, később már számontartja az edzések időpontját, gondoskodik a felszereléséről, és megtanul időben készülődni. A saját fejlődéséért vállalt felelősség azonban jóval többet jelent az összekészített felszerelésnél. A gyermeknek lassan azt is meg kell értenie, hogy az edző megmutathatja az irányt, a szülő biztosíthatja a hátteret, de a figyelmet, a hozzáállást és az erőfeszítést senki nem tudja átvenni tőle. Más nem tud helyette jelen lenni az edzésen, kérdezni, ha valamit nem ért, újra próbálkozni, amikor elsőre nem sikerül, vagy eldönteni, mit szeretne elérni. Ez a felismerés nem attól születik meg, hogy gyakran elmondjuk neki, hogy „rajtad múlik”. Egy ilyen mondat akár nyomasztó is lehet, különösen akkor, ha a gyermek úgy érzi, minden eredményért egyedül ő felel. Sokkal többet segítünk, ha megmutatjuk neki, melyek azok a dolgok, amelyekre valóban van hatása. Nem tudja irányítani az ellenfeleit, a társai teljesítményét, a verseny eredményét vagy az edző minden döntését, de dönthet arról, hogyan készül fel, mennyire figyel, mit kezd a kapott visszajelzésekkel, és hogyan folytatja egy nehezebb nap után.

Amikor ezt megérti, lassan megváltozik a gondolkodása.

Már nem kizárólag azt kérdezi, miért nem sikerült valami, hanem azt is, mit tehet azért, hogy legközelebb közelebb kerüljön hozzá. Nemcsak várja, hogy az edző vagy a szülő észrevegye a fejlődését, hanem ő maga is elkezdi figyelni. Felismeri, mi megy egyre biztosabban, miben van még szüksége segítségre, és mire szeretne tudatosabban figyelni a következő alkalommal. Ehhez azonban olyan környezetre van szüksége, amelyben szabad hibáznia. Ha minden elfelejtett felszerelésből vita lesz, minden gyengébb teljesítmény után csalódottságot lát rajtunk, vagy minden döntésére rögtön kész megoldást adunk, könnyen azt tanulja meg, hogy a felelősség elsősorban a hibáztatásról szól. Pedig valójában nem azt jelenti, hogy mindenért ő a hibás, hanem azt, hogy egyre jobban felismeri a saját lehetőségeit, döntéseit és következő lépéseit. 

A felelősségvállalásnak ezért nem a szigor, hanem a bizalom az alapja.

Annak az érzése, hogy nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy egyre önállóbbá válhasson. Lehet valamit elfelejteni, rosszul beosztani az időt, vagy olyan célt választani, amelyről később kiderül, hogy változtatni szeretne rajta. Ha ezekre nem végleges kudarcként, hanem tapasztalatként tekintünk, a gyermek is könnyebben vállalja majd a saját döntéseit, ahelyett, hogy kifogásokat keresne vagy másokra hárítaná a felelősséget. 

Szülőként ebben leginkább a kérdéseinkkel segíthetünk. Ahelyett, hogy megmondanánk, mire kellene figyelnie, megkérdezhetjük, ő min szeretne változtatni. Ha valamivel elégedetlen, kíváncsiak lehetünk arra, szerinte mi lenne a következő apró lépés. Ha kitűzött magának egy célt, időnként visszatérhetünk hozzá, de nem számonkérő módon, hanem azért, hogy együtt lássuk, hogyan halad, mi segíti, és min lenne érdemes változtatni. Van, akinek ezek a gondolatok beszélgetés közben állnak össze, másnak könnyebb leírnia őket. Egy rövid feljegyzés az edzésről, egy saját cél vagy néhány mondat arról, mire büszke, segíthet abban, hogy ne mindig kívülről várja az értékelést. Amikor idővel visszaolvassa a saját gondolatait, nemcsak azt látja, miben lett ügyesebb, hanem azt is, hogyan változott a hozzáállása, mennyivel pontosabban érti önmagát, és mennyi helyzetben talált már saját megoldást. Természetesen ettől még szüksége lesz az edzőjére és ránk is.

Az önállóság nem azt jelenti, hogy magára hagyjuk, ahogyan a felelősségvállalás sem jelenti azt, hogy minden terhet az ő vállára teszünk.

Inkább olyan, mintha fokozatosan átadnánk neki a saját útjának térképét. Sokáig együtt nézzük, segítünk eligazodni rajta, és ott maradunk mellette akkor is, amikor bizonytalan. Közben azonban egyre több lehetőséget kap arra, hogy ő döntse el, melyik irányba szeretne továbbhaladni. Talán eleinte csak arra figyel, hogy időben elkészüljön és ne maradjon otthon semmi, később azonban már maga fogalmazza meg, miben szeretne fejlődni, mer kérdezni, tudatosabban dolgozik, és egy nehezebb időszakban sem kizárólag másoktól várja a megoldást. Egyszer pedig arra lehetünk figyelmesek, hogy már nem nekünk kell emlékeztetnünk arra, miért kezdte el, mert ő maga tudja, miért fontos számára. 

A sportban kialakuló felelősség pedig nem marad az edzések és versenyek világában.

A gyermek később a tanulmányaiban, a munkájában és az emberi kapcsolataiban is kamatoztathatja azt a tapasztalatot, hogy a fejlődéséhez támogatást kérhet, de a saját lépéseit neki kell megtennie. Megtanulhatja, hogy nem minden körülményt irányíthat, a hozzáállásáért, a döntéseiért és azért viszont felelősséget vállalhat, hogyan folytatja tovább. Szülőként talán ez az egyik legnehezebb, ugyanakkor legszebb feladatunk, úgy fogni a kezét, hogy közben lassan el is merjük engedni. Nem azért, mert többé nincs szüksége ránk, hanem azért, mert mindaz, amit eddig mellette tettünk, lassan belső kapaszkodóvá válik benne.

Ekkor kezd el igazán a saját fejlődésének részesévé válni, és már nemcsak követi az utat, amelyet mások kijelöltek számára, hanem egyre tudatosabban alakítja is azt.