Amikor a gyermekünk csalódottan érkezik haza, szülőként legszívesebben levennénk róla mindazt, ami bántja. Találnánk egy megnyugtató magyarázatot, megmutatnánk a történtek jó oldalát, vagy megígérnénk neki, hogy legközelebb biztosan másképp alakul. Nehéz nézni, amikor valamiért sokat dolgozott, mégsem érte el, amit szeretett volna.
Abban a pillanatban ő nem egy későbbi tanulságot lát, hanem azt, hogy nem sikerült. Nem került be, nem érte el a kitűzött eredményt, hibázott, vagy hiába készült, mások jobbnak bizonyultak nála. Mielőtt erőt próbálnánk kovácsolni ebből, először teret kell adnunk annak, hogy fájhasson. Ez nem azt jelenti, hogy hagyjuk belesüllyedni a csalódásba. Inkább azt, hogy nem sürgetjük a továbblépést. Ha rögtön azt mondjuk, hogy „ne szomorkodj”, „legalább megpróbáltad” vagy „ez csak egy verseny volt”, könnyen úgy érezheti, nem értjük, miért volt fontos neki. A szándékunk vigasztaló, de a mondataink akaratlanul is kisebbé tehetik azt, amit ő most nagynak él meg. Néha a legtöbb, amit adhatunk, az, hogy nevén nevezzük a történteket: „Tudom, mennyire szeretted volna, és látom, milyen nehéz most.” Ebben nincs hamis ígéret, mégis biztonságot teremt, mert a gyermek érezheti, hogy nem kell elrejtenie előlünk a csalódását, és nem kell azonnal erősnek mutatnia magát.
A kudarc akkor kezdhet tapasztalattá alakulni, amikor az első erős érzelmek már csendesedtek. Ez lehet néhány óra, de akár több nap is, különösen akkor, ha hosszú készülés előzte meg a történteket. A megfelelő pillanatban már nemcsak azt látja, mit veszített, hanem lassan képes ránézni arra is, mi történt közben. Ilyenkor sokat számít, milyen kérdést teszünk fel. A „Miért nem sikerült?” könnyen számonkérésnek hangzik, és azt sugallhatja, hogy valakinek hibásnak kell lennie. A „Szerinted mit tudsz ebből magaddal vinni?” vagy a „Mire lenne most szükséged ahhoz, hogy tovább tudj lépni?” már nem a múltban keres bűnöst, hanem segít megtalálni a következő kapaszkodót.
Előfordul, hogy a gyermek jól készült, mindent megtett, amire képes volt, és mégsem sikerült. Fontos, hogy ne akarjunk mindenáron hibát vagy fejlődési feladatot találni, mert ezzel azt üzenhetnénk, hogy ha megfelelően dolgozik, minden eredményt irányíthat. A sportban, ahogyan az életben is, vannak körülmények, amelyekre nincs teljes ráhatásunk. A mentális erő éppen ezért nem abból születik, hogy a gyermek minden kudarcban azonnal meglátja a jót. Abból épül, hogy lassan megtanul különbséget tenni aközött, amin tud változtatni, és aközött, amit el kell fogadnia. Ha a felkészülésében, a figyelmében vagy a hozzáállásában talál változtatási lehetőséget, abból születhet egy következő lépés. Ha viszont mindent megtett, akkor azt tanulhatja meg, hogy az erőfeszítés értéke nem tűnik el attól, hogy az eredmény most nem őt igazolta. Ebben sokat segíthet, ha nem engedjük, hogy egyetlen rosszul sikerült alkalom írja le az egész történetét. A csalódás idején a gyermek gondolkodása könnyen beszűkül, és úgy érezheti, hogy soha nem fog sikerülni, vagy nincs értelme tovább próbálkoznia. Ilyenkor nem általános biztatásra van szüksége, hanem saját útjának valós emlékeire. Felidézhetjük, honnan indult, milyen nehézségeken jutott már túl, és mi mindent tanult meg azóta, hogy elkezdte. Ez nem azért fontos, hogy eltereljük a figyelmét a jelenlegi kudarcról, hanem azért, hogy az a megfelelő helyre kerüljön. Ne az egész út végének lássa, hanem egy nehéz részének, amely előtt és után is vannak sikerek, örömök, próbálkozások és új lehetőségek.
Lehet, hogy mi is reménykedtünk az eredményben, áldozatokat hoztunk, vagy már előre elképzeltük, mit jelentene a siker. Ha ezt nem ismerjük fel magunkban, könnyen a gyermekre bízzuk a mi érzéseink feldolgozását is. Egyetlen sóhajból, arckifejezésből vagy csendből megérezheti, hogy nemcsak önmagának, hanem nekünk is csalódást okozott. A legnagyobb biztonságot azzal adhatjuk, ha a viselkedésünkből egyértelmű marad, hogy a teljesítménye változhat, a kettőnk közötti kapcsolatazonban nem. Lehetünk őszinték a történtekről anélkül, hogy az eredmény alapján közelebb húznánk vagy távolabb engednénk magunktól.
A feldolgozatlan csalódás félelmet és bizonytalanságot is hagyhat maga után. Az erő abból születik, hogy a gyermek nincs egyedül azzal, amit érez, később képes megérteni a történteket, majd saját tempójában talál egy következő lépést. Talán nem felejti el, hogy egyszer nem sikerült bekerülnie, elveszített egy fontos versenyt, vagy messze elmaradt attól, amit várt magától. Idővel azonban már nemcsak arra emlékezhet, hogy milyen fájdalmas volt, hanem arra is, hogy utána volt ereje újra megjelenni, új célt találni, és tovább dolgozni. A kudarc nem azért válik erővé, mert egyszer csak jó történés lesz belőle. Azért, mert a gyermek megtapasztalja, valami nagyon fájhat úgy is, hogy közben nem töri össze mindazt, amit önmagáról, a céljairól és a saját lehetőségeiről addig felépített.
