Szülőként egészen természetes, hogy szeretnénk segíteni a gyermekünknek. Látjuk benne a lehetőséget, örülünk a lelkesedésének, és talán olyasmit is észreveszünk, amit ő még nem lát saját magában. Ott vagyunk az edzéseken, izgulunk érte a versenyeken, meghallgatjuk a csalódásait, és fejben sokszor már azt is tudjuk, mit kellene tennie ahhoz, hogy ügyesebb, eredményesebb vagy magabiztosabb legyen.

A támogatás és az irányítás közötti határ azonban ritkán húzható meg egyetlen jól látható vonallal. Sokkal inkább apró, jó szándékú mondatok és döntések mentén mosódik el. Amikor jelentkezünk helyette valamire, amit ő még nem döntött el, amikor az edző után mi is elmondjuk, mit kellett volna másképp csinálnia, vagy amikor a saját izgalmunk miatt jobban szeretnénk a sikert, mint amennyire abban a pillanatban ő valójában képes. Mindezt nem azért tesszük, mert uralkodni szeretnénk felette, hanem mert félünk attól, hogy elszalaszt egy lehetőséget, rosszul dönt, vagy később megbán valamit. Felnőttként előre látunk olyan következményeket, amelyekkel ő még nem számol, ezért ösztönösen egyengetni kezdjük az útját. Csakhogy, ha mindig mi választjuk ki az irányt, egy idő után előfordulhat, hogy már ő sem tudja pontosan, merre indult volna el magától.

A támogató szülő nem kevésbé van jelen, csak másképpen. 

Nem ő akarja megírni a gyermek sporttörténetét, hanem biztos hátteret teremt ahhoz, hogy a gyermek a sajátját írhassa. Figyel, kérdez, segít átgondolni a lehetőségeket, de nem veszi el tőle minden döntés és minden tapasztalat jogát. Ez a gyakorlatban sokszor egészen hétköznapi helyzetekben mutatkozik meg. Ha a gyermekünk azt mondja, nincs kedve edzésre menni, megtehetjük, hogy azonnal döntünk helyette, vagy felmentjük, vagy közöljük, hogy nincs választása. De megpróbálhatjuk előbb megérteni, mi van a mondat mögött. Egyszerű fáradtság, egy kellemetlen élmény, konfliktus, szorongás vagy az érdeklődés elvesztése? Ugyanaz a mondat egészen különböző segítséget kívánhat, és ezt csak akkor tudjuk meg, ha nem rögtön válaszolunk, hanem előbb valóban meghallgatjuk. Máskor éppen az okozza a nehézséget, hogy mi jobban aggódunk a fejlődéséért, mint ő. Úgy érezzük, többet kellene gyakorolnia, komolyabban kellene vennie a felkészülést, vagy nagyobb célokat is kitűzhetne. Lehet, hogy igazunk van, de fontos kérdés, hogy kinek a céljáról beszélünk. Ha a sport egyre inkább a mi tervünkké válik, a gyermek teljesíthet ugyan, de közben elveszítheti azt a belső kapcsolatot, ami miatt valaha megszerette.

A gyermeknek nem arra van szüksége, hogy magára maradjon az útján, hanem arra, hogy érezze, ez valóban az ő útja.

Mi ott lehetünk mellette, segíthetünk értelmezni az elágazásokat, és bátoríthatjuk akkor, amikor elbizonytalanodik. A lépéseket azonban fokozatosan neki kell megtennie, mert csak így tapasztalhatja meg, milyen érzés saját célért dolgozni, saját döntést hozni és később azt mondani, „ezt én értem el”. Talán itt húzódik a támogatás és az irányítás közötti legfontosabb határ. 

A támogatás erőt ad a gyermeknek ahhoz, hogy egyre inkább önmaga vezesse a saját fejlődését, az irányítás viszont észrevétlenül megtaníthatja arra, hogy mindig kívülről várja, merre kell továbbindulnia.

Nekünk, szülőknek nem az a feladatunk, hogy előtte menjünk, és minden akadályt eltávolítsunk az útjából. Sokkal inkább az, hogy egy darabig mellette haladjunk, majd amikor már képes rá, legyen bátorságunk fél lépéssel hátrébb lépni. És igen, onnan már talán nem tudjuk minden mozdulatát irányítani, de ő még mindig pontosan érezni fogja, hogy nincs egyedül.